Azt nem tudom, te hogyan csinálod, mármint a töltődést, sosem mondod, csak azt, hogy imádsz bicajozni, de nem festesz már. Néha valamit, amire megkérnek, virágokat bútorra vagy mandalát egy kollégának, de olyat, ami benned van és feszítve kikívánkozik, olyat nem. Talán azért, mert változunk, ami régen olyan fontos volt, az most nem az, ahogy idősödünk, más dolgok felé fordulunk.

Engem például kurvára nem érdekelnek már azok a dolgok, mint régen, pedig úgy imádtam például olvasni. Faltam a könyveket, egyiket a másik után, ültem vagy feküdtem a káosz közepén, néha enni adtam a lányomnak, de csak ha nagyon muszáj volt. Nagyokat bőgtem vagy éppen röhögtem a ponyván és világirodalmi remekműveken egyaránt.

Most meg Isten tudja mióta nem nyitottam ki egyetlen könyvet, nem érdekelnek a betűk, viszont képzeld, kifejezetten érdekel például a drog. Mondjuk ez sem igaz, ez is csak tavalyig érdekelt, mert pont a negyvenkettedik szülinapomon vesztettem el szüzességemet. Legalábbis a spanglival kapcsolatban. 

Történt ugyanis, hogy van nekem egy jó barátom, aki az ország másik végén él, és kb évente egyszer találkozunk. Ő kint élt és dolgozott évekig Brazíliában, és mesélt nekem sokat a fűről. Mondtam neki, hogy én annyira szeretném kipróbálni végre, mert még soha, és én nem akarok anélkül meghalni. Nem felejtette el, pedig évekkel korábban volt, és tavaly meglepett két jointtal, amikor a Zemplénben táboroztunk. Szülinapom alkalmából elvitt egy borospincébe, ahol nagy gonddal végigkóstoltuk a házigazda kínálatát, majd hazafelé a kocsiban ordítva énekeltünk LGT slágereket. Elmúlhatott már éjfél, mikor nekem az augusztusi csillaghullásos forró éjszakában, a tűz melletti mámorban eszembe jutott a táskámban lapuló füvescigi. Megkérdeztem, hogy hát mi végre ez a szenzációs ajándék, ha sosem szívjuk el? Mondta, Bármikor. Most?- kérdeztem én, mire ő: Akár.

És mivel jó barát volt, nem kért egy slukkot se belőle, mindet én szívhattam el, rá, arra a mérhetetlen mennyiségű és fajtájú borra. Az én ajándékom volt elvégre. De honnan ismerhettem volna én még akkor az „előbb szívunk, és aztán iszunk” aranyszabályát?

Ne tudd meg… Mindenre határozottan emlékszem. És igen, nem vagyok rá büszke. Már épp meg akartam neki mondani, hogy mi ez a szar, én nem érzek semmit, amikor váratlanul beütött a cucc. Az egyetlen vicces az egészben csak az volt, ahogy a Nándi pohara kikezdett velem. Két jégkocka szem és egy citromkarika száj formálódott az italában és felém kacsingatott. Röhögtem hahotázva, hogy amit ő nem mer, azt meri a pohara…

Hirtelen lettem rosszul, minden átmenet nélkül. Úgy, ahogy kell, az egyik pillanatban röhögve, a másikban már hörögve. Tudtam, hogy el kell hagynom az asztaltársaságot, mert ezt még azok a sokat megélt emberek is megemlegetik. Nem volt könnyű felállni, de sikerült, majd gondosan magamra akasztottam a táskám, ne kérdezd minek, magamra csavartam a sálam is, azt meg biztos azért, hogy le tudjam hányni, és elindultam, mint egy birodalmi lépegető. Nem jutottam messzire, mikor átszakadt bennem a gát, tört fel a gejzír fönt, majd a következő lépésnél kirobbant alul is. És ez minden egyes mozdulatomnál megismétlődött, minden páratlan lépésre fönt, párosra lent. De én csak mentem tovább, mert én egy Úrinő vagyok, aki nem hányja és fossa össze magát még a barátai előtt sem. És mikor egy utolsó vákuumot csinált a gyomrom, azzal egy időben a tudatom már teljesen tiszta volt, akkor már tudtam, hogy megmaradok. Szeretsz?